Ezt a képzést több okból indították a Repas-t alkotó szervezetek: egyrészt, hogy az utánpótlást biztosítsák, hiszen ezek nem olyan helyek, ahova apróhirdetéssel lehet munkatársat találni. A compagnonnage során megismerheti egymást a szervezet és a jelölt, és eldönthetik, hogy kíváncsiak-e egymásra. Másrészt, mert sokan keresték meg őket, hogy szeretnék megismerni őket jobban, dolgozni velük, és a compagnonnage erre is lehetőséget nyújt. A négy hónap alatt háromszor – az elején, a közepén és a végén – pár napot mindannyian együtt töltünk, ezek között pedig a különböző helyeken dolgozunk, vagy egyedül, vagy csoportban, egy projektet megvalósítva. Mivel a lényeg nem a szakma, hanem a megközelítésmód, ezért az, hogy ki hol dolgozik, sorsolás alapján dől el, az utolsó hónapot kivéve, amikor mindenki maga dönti el, hogy hol és hogyan szeretne részt venni a fogadó szervezet életében.
Archive for February, 2007
A Repas szó egy rövidítés: Réseau d’échanges et de pratiques alternatives et solidaires: ezt sajnos csak így tudom lefordítani: alternatív és szolidáris gyakorlatok és cserék hálózata. A hálózat informális, elég sok tagja van, ebből 10 vesz részt a compagnonnage-ban: van köztük bio-pulóvereket gyártó üzem, fűrészüzem, zöldségeskert, beszerzési szövetkezet és pékség. Később majd többet is írok azokról a helyekről, ahova eljutok. A szervezeteket képviselő emberek között van olyan, aki 68 után pár évvel kezdte, és van olyan, aki egy pár évvel korábbi compagnonnage-al érkezett. Mindenki elkötelezett politikailag, az életükben és a munkájukban akarják megvalósítani az alternatívákat. Nem szeretik azokat az embereket, akik csak beszélnek az alternatívákról, de nem tesznek értük semmit. Hihetetlen történetek vannak: pár ember elhatározza, hogy alapít egy alternatív céget, összeköltöznek, a munka mellett képzésekre járnak, hogy megtanulják a szakmát, a megtakarításaikat összedobják, és a semmiből felépítenek egy vállalkozást. Valószínűleg sokat fogok még írni arról, hogy mitől alternatívok ezek a szervezetek, de az alap általában az egyenlőség a fizetések és a hatalom szintjén is (értsd: mindenki ugyanannyit keres és mindenkinek egy szavazata van). Aki beszél franciául az megnézheti a Réseau Repas (itt van a résztvevő cégek listája), az Ardelaine, az Ambiance Bois , a Batailleuse vagy a Viel Audon honlapját.
Ide mindenki azért jött, mert hisz abban, hogy „un autre monde est possible” (lehet más a világ). Érdekes, magyarul nekem ez egy kicsit égőnek tűnik, és még franciául is próbáltam kerülni az ilyen kifejezéseket a bemutatkozásomkor. Ekkor mondtam el azt is, milyen különbségeket látok itt és ott között: Magyarországon ciki elkötelezni magad, inkább szkeptikusok szeretünk lenni, itt pedig egész nap egy másik, szebb, jobb világról beszélünk. Még mindig nem tudom, létezik-e francia megfelelője a ciki szónak.
Naponta háromszor eszünk hihetetlen jókat: rakott krumpli rókagombával, zelleres gesztenyekrémleves, diós-mazsolás endíviasaláta, ropogós kelt tésztában sült darált hús párolt spenóttal, és persze minden étkezés végén, még a desszert előtt 6-7 fajta sajt, amit a résztvevők hoztak, mindenki a saját régiójából. Ettem igazi, Camambert-ben készített camambert-t, köze sincs a Tihanyhoz, se a Bakonyhoz. Én juhtúrót vittem és paprikát, és körözöttet csináltam belőle az egyik aperitif-re (minden étkezés előtt van „apero”), meg kolbászt egy másikra, meg mákot, abból csinálok ma este máktortát.
2-3 nap után már az eddig ismeretlen nyelvjárásokat is egész jól értem, de elég gyorsan fáradok. Már nem tartom szép nyelvnek a franciát: ezt csak kívülről lehet, én pedig már benne vagyok.Lehet, hogy ti nem veszitek észre, de ebben a szövegben is vannak gallicizmusok. Ez persze nem azt jelenti, hogy franciául találom ki, amit írni akarok, és aztán fordítom le magyarra. A struktúrák, ahogyan ki akarom fejezni magam, a nyelv előtt jelennek meg a fejemben, de mások a francia és a magyar struktúrák.
Máris van egy csomó szó, amit nem tudok lefordítani, ezeket úgy kell hagynom a szövegben.
A traire (fejni – nem összekeverendő a traiter:kezelni és a trahir:elárulni igével) ige az egyik legrendhagyóbb ige a franciában: minden alak egy új meglepetés.
18-an veszünk részt a Compagnonnage-ban (compagnon: társ – ezek lennénk mi, betársulunk egy időre a cégekhez), az első héten megismerjük egymást és a 10 fogadóhelyet. Minden compagnon kapott 20 percet, hogy beszéljen magáról, a helyek képviselői elmesélték, honnan jöttek, és hogy kerültek oda, hogy hozták létre azt, amit. A beszélgetéseket meg-megszakítjuk pár órára, amikor kimegyünk és a kertben dolgozunk: a mi csoportunk egy régi, és szederbokrokkal ellepett kerítést szabadított ki és állított helyre. Erre azért van szükség, hogy a tyúkok ne tudjanak átmenni a zöldségeskertbe és megdézsmálni a termést. Elég gyorsan a helyemre kerülök, azt hiszem, még sosem landoltam ilyen simán, ilyen kevés ütődéssel egy idegen csoportba.
A legszebb helyek, ahol eddig laktam, nem szállodák voltak, hanem olyanok, mint a Viel Audon: egy egyesület fogadóhelye (place d’accueil). A Viel Audon az Ardèche folyó szurdokainak (les Gorges d’Ardèche) bejáratánál fekszik, Balazuc mellett, a folyó partján, szemben és a házak mögött hatalmas sziklákkal: megközelíteni csak gyalog lehet, a sziklák között épített ösvényen, vagy a folyó mentén. 30 éve csak egy elhagyatott falu romjai voltak itt, aztán pár 68-as francia megérkezett ide, és a szabadidejét azzal töltötte, hogy táborokat szervezett a hely felújítására. Ma 4-en dolgoznak és laknak itt egész évben, 10-15 épületben csoportokat, önkénteseket fogadnak, kecskéket, tyúkokat tartanak, zöldségeket, fűszernövényeket termesztenek, és sajtot, lekvárt, szörpöt árusítanak. Épphogy délre vagyunk attól a hegységtől, ami elválasztja a delet az északtól, így itt már mediterrán az éghajlat. Érezni a tavaszt a levegőben, és virágzanak az ibolyák.
A bennem egyre növekvő szorongás a tetőpontját az érkezés estéjén (február 16, péntek) éri el. A terembe érve bemutatkozom: „Je m’appelle Máté et c’est moi le Hongrois” (Máténak hívnak és én vagyok a magyar). 20 beszélgető franciával az asztal körül rájövök, hogy kicsit durva, amit bevállaltam. Félek, hogy nem fogom érteni, hogy nem fog érdekelni, hogy honvágyam lesz, hogy egyedül leszek. Elkezdek azon gondolkodni, hogy talán mégse kéne. Gyorsan elmegyek aludni.
A Budapest-Zürich éjszakai vonaton: A szemben lévő ágyon Bárán alszik az anyjával: 2-éves hiperaktív kisfiú, akit a magyar anyja vitt Svájcba a kurd apjához. Egy bajuszos férfiú kérdezgeti még délután az anyját, hogy nem nyomták-e el nagyon a kurd apát, amikor még Törökországban volt, mert hogy ott nagy elnyomás van: a nő nem tudja, még nem hallott erről. Később a bajuszos arról mesél a koreai, történelemszakos fiúnak és nekem, hogy találták ki a Habsburg korban a magyar finnugor rokonságot, hogy eltakarják a hősi, mezopotámiai múltat, így csökkentve a nemzeti összetartozás-érzést. Ő, bár külföldön él, mióta elolvasta az erről szóló könyvet, és tudomást szerzett a magyarok igazi származásáról, sokkal jobban érzi magát magyarként, megtalálta a gyökereit. A koreai fiú még sosem ment át vonattal határon: Dél-Koreából csak repülni lehet.A zürichi pályaudvar pénteken hajnali hatkor tele van snowboardot, síléceket cipelő már síruhába öltözött emberekkel, akik a napot a hegyen töltik.
A Zürich-Genf járaton ugyanaz a kalauz Bern előtt németül kéri a jegyeket, utána franciául. Borges Bábeli könyvtárát olvasom, aztán a könyv végén az életrajzát: kiderül, hogy sokáig Genfben élt, ennek megörülök.
Genfben volt szabad négy órám, úgyhogy átsétáltam a Rhone-on, el a Rousseau-sziget mellett, fel az óvárosba. A katedrális alatti téren a kávézók teraszain napozó embereknek egy gitáros énekli magyarul az Autumn leaves-t, utána kalapoz. A katedrálistól lefele vezető utcán egy emléktábla: haláláig ebben a házban élt Borges, és Genfet tartotta élete legjobb városának – az idézet szerint.
Genfből Valence-ig vonatozom, ez már Franciaország. Valence-ben veszek két croissant-t, és utána találkozom Amélie-vel, egy másik résztvevővel, aki elvisz autóval a Viel Audon-ba, ahol a következő hetet töltjük.
Ezen a blogon fogom megörökíteni azt a négy hónapot, amit 2007 februárjától júniusáig Franciaországban töltök, a Réseau Repas nevű hálózat compagnonnage nevű képzésén. A képzés nem mesterségre tanít, hanem egy másik, alternatív és szolidáris módját mutatja meg a vállalati, szervezeti működésnek és a munkának. Egyelőre nem tudom, hol fogom tölteni ezt a négy hónapot, ez holnap fog eldőlni, sorsolás alapján. Az biztos hogy nem végig ugyanott: félhavonta-havonta utazunk majd új helyekre. Így nem biztos, hogy a blogot folyamatosan tudom majd írni.
