Ambiance Bois

Ki hitte volna? Öt hetet dolgoztam az Ambiance Bois-nál, és a végére olyan sokra vittem, hogy rajtam múlott, ki lesz az új elnök-vezérigazgató.

Én húztam ugyanis ki a kalapból a cédulát, Chantal nevével.

Az első tizenöt évben Marc volt a vezérigazgató, de ennek semmi jelentősége nem volt, azon kívül, hogy alá kellett írnia pár papírt, és hogy ő viselte a felelősséget a cégnél történtekért. Néhány éve döntöttek úgy, hogy – mivel a törvény nem teszi lehetővé a felelősség teljes megosztását – sorshúzással döntenek az elnök-vezérigazgató személyéről, és évente cserélnek. Így, felelősségre vonáskor a bíróságon mégis figyelembe vehető, hogy minden évben más viselte ezt a posztot.

Az Ambiance Bois alternatív vállalat, a Réseau Repas alapító és egyik legjelentősebb tagja.

Az Ambiance Bois nem egy, az érintett-elméletet magáénak valló, évente súlyos pénzeket a CSR programra áldozó vállalat, mint például a Matáv. Nem is egy, a szociális szférában működő szolgáltató-cég, mint mondjuk egy magán-nyugdíjasotthon. És nem egy bizonyos politikai célért küzdő, állami/EU-s támogatásokból élő egyesület (association), amiből tengersok van Franciaországban.

Hanem egy fűrészüzem, tehát egy termelő vállalat, aminek a működése radikálisan különbözik egy általában vett vállalatétól. Olyan, a mai gazdaságban általánosan elfogadott elveket kérdőjelez meg, mint a növekedés, a profitorientáltság, a hierarchia, vagy a gazdaság és a politika kettéválasztása.

Számomra az Ambiance Bois (és ami körülötte van, tehát a kommuna és a hálózat): politikai projekt. Persze minden vállalat politikai ügy, hiszen a közösséget érinti, csakhogy ezt a vállalatok nem vallják be magukról (a gazdaság és politika hamis kettéválasztásáról lásd még TGM cikkét).

Részletek: kontinyú ríding ambiansz boá:

A hat (egyetemet végzett, párizsi) alapító a nyolcvanas évek elején döntött úgy, hogy együtt fognak élni és egy alternatív gazdasági projektnek szentelik az életüket. Mindenképp a termelés világában akartak tevékenykedni, mert itt vannak a legnagyobb igazságtalanságok, és mert itt a legnehezebb a munka, amit mégis valakinek el kell végeznie. Ezért is tetszik nekem ez a projekt: nem a periférián (mezőgazdaság, nonprofit szféra, állam), hanem a rendszer közepében kínál alternatívát. Miután úgy döntöttek, hogy a vállalat egy fűrészüzem lesz, ideköltöztek, és elkezdtek pénzt gyűjteni és kitanulni a szakmát. A vállalat alapelve: a hatalom és a fizetések egyenlősége.

Mára az AB a környék legnagyobb vállalata lett, 19 embert foglalkoztat, és sok éve nyereséges.

20 év sok idő, 5 hét viszont kevés, úgyhogy nem sikerült a cég működésének és történetének minden mozzanatát megismernem, de azért nagyjából van egy képem arról, hogy néz ki ma az AB.

Formálisan a részvényeseké a döntés joga, de mivel ez egy munkavállalói részvételen alapuló részvénytársaság, a munkavállalók döntenek mindenről, a nagyobb kérdésekben a részvényesek véleményét kikérve. 20 éve, a kezdetek csak konszenzussal döntenek. Ha nincs konszenzus, elhalasztják a döntést. Ezt biztos nagyon nehéz elképzelni, de amióta itt vagyok, látom, hogy működik. Természetesen ez rugalmasságot és kompromisszumkészséget igényel.

Van munkamegosztás, mivel nem mindenki ért mindenhez, de az alapelv az volt, hogy mindenki végezzen fizikai és adminisztratív munkát is. Ez ma nem teljesen így van, mert vannak, akik jobban szerettek volna csak fizikai munkát végezni. A társadalmilag leglenézettebb feladatok: a fűrészelés (erről írtam már egy posztot), és ami nekem a legnehezebb volt: a gyalugép (be: deszka – ki: parketta/lambéria/stb.) , ahol egész nap ugyanazt a mozdulatot kell végezned: deszkákat adagolni a gyalugépbe. Ezeken a helyeken a dolgozók többsége megfordul. Tehát például Marc, aki a könyveléssel foglalkozik, a mostani könyvelési csúcsidőszakot kivéve minden héten egyszer a termelésnél dolgozik. Mivel ők tudják, mit kell termelnünk a termék-eladással foglalkozók rakják össze minden csütörtökön a jövő heti tervet: milyen fát és milyen méretben fűrészelünk a jövő héten, és ki mikor hol fog dolgozni. Persze ha ez valakinek nem jó, átírják.

Thierry-vel elég sokat dolgoztam együtt a fűrészelésnél: ő előtte egy másik faipari cégnél dolgozott, ő mesélte mekkora a különbség: itt nincs üvegkaltkából figyelő főnök, aki magához hívat, ha a teljesítményed nem megfelelő, és van egy félórás délelőtti szünet, meg ha szükséges, délután is pár perc, hogy bírjuk a munkát.

Mindenki maga választja meg, hogy teljes- vagy részmunkaidőben akar-e dolgozni, és ennek arányában kapja meg az egyenlő bér megfelelő részét. A bér kicsit több a francia minimálbérnél (1250€) erre jön még a közös biztosítás, az év végi jutalom meg az osztalék.

Ahogy érkeztek az új emberek, lehetőségük lett volna a növekedésre, de ők inkább úgy döntöttek, hogy a jelenlegi méretet nagyjából fenntartva csökkentik a munkában töltött idejüket. Így ma a többség félmunkaidőben van, tehát két-három napot dolgozik, a többi napokon a gyerekekkel van, főz, otthont épít és más egyesületekben végez önkéntes munkát. A részmunkaidős minibálbérből a körülöttem lévők olyan jól élnek, hogy jobb se kell: nagy kertes ház, bőséges étkezések (minden bio), nyaralás. Ez részben a vidéknek, részben a kommunának köszönhető.

A vidéknek annyiban, hogy ezen a környéken, mivel kb. annyira lakatlan, mint a Száhel-övezet, a lakbérek alacsonyak és általában is alacsonyabb az árszínvonal. Másrészt vidéken az ember kevesebbet fogyaszt: nem adódik a fogyasztás lehetősége úgy minden méteren, mint egy városban, nem írja magát elő a fogyasztás (na tessék, most lenne jó a s’imposer ige magyar megfelelője…): nem kávézol, sörözöl, mozizol, shoppingolsz, nassolsz nap mint nap. Ha valaki azt hinné, hogy ettől unalmasabb lenne itt az élet, az téved.

Az alapítók már Párizsban is együtt éltek, tehát közös pénzen, közös lakásban, közös tevékenységekkel. Ma a kommunában 22-en vannak, mert született egy csomó gyerek, és újak is csatlakoztak. De a kezdetekkel ellentétben ma nem lakik kommunában az AB összes tagja: vannak, akik csatlakoztak és kiléptek és vannak, akik nem is csatlakoztak. A családoknak külön lakásuk van, de van közös konyha, ebédlő és szalon is. Közös tulajdonban vannak az ingatlanok, az autók, a bankszámla, közösek a számítógépek, a zongora, az újságelőfizetések, a tévé, a gyerekek játszószobája, az élelmiszerraktár. Ebédet és vacsorát minden nap főz valaki a többieknek, de vannak napok, amikor a családok külön esznek. Péntekenként gyűlés van: ilyenkor szervezik meg a jövő hetet (ki mikor főz, kinek mikor kell az autó, stb), és általánosabb kérdésekről is beszélnek. Ebben az együtt élésben óriási erők vannak, a közössé tevéssel lehetővé válik egy jó életszínvonal kis fizetésből, és a kölcsönös segítség nagyon sokat ad. Például együtt építették meg azokat az épületeket, amikben ma laknak. Másrészt pedig szerintem egyszerűen jó így élni, ennyi mindent megosztani. Természetesen ennek a közösségnek a bizalom az alapja: bízom benne, hogy a közösség, a másik ember ugyanolyan fontos a másiknak, mint nekem. Hogy senki nem potyautas. Ekkor elfogadható az, hogy nem mindenki ugyanannyit mosogat, hogy nem mindenki költ ugyanannyi pénzt: hisz elhiszed a másiknak, hogy a képessége és szükségletei szerint cselekszik. Ez itt láthatóan működik, pedig nem szupermenek, nem is őrült forradalmárok, nem hitbuzgó szektások, hanem sokgyerekes családok élnek itt, akiknek a mindennapi tevékenysége nem különbözik nagyon az átlagtól.

Én az itt töltött idő alatt elég sok gyanakvást és bizalmatlanságot fedeztem fel magamban: tőlem mások felé, és a másik irányba is: bizalmatlanságot feltételeztem felém a többiektől, ami szorongást és bizonyítási vágyat keltett bennem. Hogy ez természetes-e egy újonnan érkezett-től, vagy magyar sajátosság, vagy személyes jellemző, azt nem tudom.

Az Ambiance Bois-nál és a kommunában töltött öt hetemet leginkább azzal a jelzővel tudnám jellemezni, hogy “nagyon jó”. Jó találkozások, jó társaság, jó gondolatok, jó felismerések, jó életritmus, jó munka, jó szabadidő, jó környék, jó élet. Kár, hogy nem Magyarországon.

Az öt itt töltött hét nem volt elég ahhoz, hogy teljesen átlássam, hogy működik ez a hely, és ahhoz sem, hogy kiábránduljak belőle, ezért ilyen rózsás a leírás.

Holnap ebédet főzök a kommunának: rakott krumplit és aranygaluskát, aztán délután elutazom innen: egyhetes találkozó a többi compagnonnal a Viel Audon-ban, aztán egy hónap valahol máshol.

A neten az Ambiance Bois-ról a következő források vannak – franciául :
a honlap, innen más források is elérhetők
az AB-ról szóló könyv első oldalai
és Daniel Mermet nagyszerű rádióműsorának az AB-nak szentelt része