A Maison Bleue, a kék ház, a főtéren van, a postával és a polgármesteri hivatallal szemben. Saint-Pierreville olyan kicsi és olyan hegyes, hogy a ház mögött már nincs semmi, csak a meredek völgy. Ha a házba a téren lépek be, és lemegyek két emeletet, akkor vagyok a hátsó kijáratnál. És ha kinézek az ebédlő ablakán, vagy két emelettel feljebb, az ablakon, amit másfél hete vertünk ki a falból a másik konyhában, a kiabáló-zöld völgyet látom 200 méterrel alattam, amit balra félkörívben fog körbe a hegy, amin én is vagyok, és ami jobbra kinyílik és látni engedi a szemközti hegyoldalakat.
Reggel nyolc körül én szoktam először megérkezni az ebédlőbe, mosogatok, vizet forralok, megterítek, amíg a többiek meg nem érkeznek. Ilyenkor többnyire még az egész völgyön köd ül, ami aztán, míg reggelizünk, felszáll. Ha nyitva van az ablak, hallani a völgy madarait.
Napközben néha elered az eső, míg a konyha felújításán dolgozunk, glettelünk, habarcsolunk, festünk, fűrészelünk, faragunk, csavarozunk, fúrunk. Először észre sem veszem, aztán kinézek, és látom, hogy a kiabáló-zöld völgyet alattam és fölöttem szürke csíkokból álló, mozgó, susogó függöny takarja.
Eső előtt vagy után felhőfoszlányok szállnak az ablak előtt.
Esténként, ha vihar jön, és minden számítógépet ki kell húzni, ebből az ablakból nézzük és hallgatjuk a villámokat.
Egy hónapja lakom itt, de még mindig elbűvöl a látvány, minden nap.
