Reggel nyolc körül én szoktam először megérkezni az ebédlőbe, mosogatok, vizet forralok, megterítek, amíg a többiek meg nem érkeznek. Ilyenkor többnyire még az egész völgyön köd ül, ami aztán, míg reggelizünk, felszáll. Ha nyitva van az ablak, hallani a völgy madarait.

Napközben néha elered az eső, míg a konyha felújításán dolgozunk, glettelünk, habarcsolunk, festünk, fűrészelünk, faragunk, csavarozunk, fúrunk. Először észre sem veszem, aztán kinézek, és látom, hogy a kiabáló-zöld völgyet alattam és fölöttem szürke csíkokból álló, mozgó, susogó függöny takarja.

Eső előtt vagy után felhőfoszlányok szállnak az ablak előtt.

Esténként, ha vihar jön, és minden számítógépet ki kell húzni, ebből az ablakból nézzük és hallgatjuk a villámokat.

Egy hónapja lakom itt, de még mindig elbűvöl a látvány, minden nap.

Legszívesebben minden második posztnak ezt a jó kis idézetet adnám mottóul. (Egyébként TGM cikkéből vettem kölcsön (milyen hülye eufemizmus, mintha utána visszaadnám).)

Az egyik projekt, amit érkezésünkkor választott a csoportunk arra a hónapra, amit az Ardelaine-nél töltünk, száraz wc építése volt. A múlt előtti hétvégén, egy közeli faluban tartott fesztiválra építettük. A fesztivált egy helyi egyesület szervezte, többen benne vannak az Ardelaine-ből is. Volt kabaréest vacsorával, kézművesvásár, voltak műhelyek és koncertek (a fellépők között ketten is Sarkozy-t szidták: itt nem ciki politizálni művészként, és nyílt színen).

A száraz wc nagyon jó téma, többszörös szimbólum.

Igen, egy wc-ről írok, ami abban különbözik a többitől, hogy nincs benne víz. Tehát nem egy szagtalanító, fertőtlenítő vegyületekkel mérgezett vízbe pisilsz/kakilsz, mint a Toi Toi-ban, és nem is húzol le napi 40 liter ivóvizet. Csupán egy konzervdoboznyi fűrészport szórsz a lukba, hogy kiegyensúlyozd a szén és a nitrogén arányát. A pisi és a kaki ugyanis főként nitrogént tartalmaz, a jó komposzthoz viszont szénre is szükség van. Komposztként aztán a vizelet és az ürülék újra rendes szerepét végezheti a kaki körförgásában.

A vízzel működő wc-k teljesen irracionálisak: az ivóvíz a világ nagyobbik részén nagyon szűkös erőforrás, és talán nemsokára itt is az lesz. A wc-hez eközben egyáltalán nincs szükség arra, hogy a víz iható legyen. És mit teszünk mi a wc-ben az ivóvízzel? Beszennyezzük, aztán 120 milliárdos szennyvíztisztítókat építünk pár km-rel odébb. Már ha építünk, mert a szennyvíz nagy része tisztítatlanul kerül a folyókba, pusztítva ezzel a vízi élővilágot és tovább rontva az ivóvíz minőségét.
Ezzel szemben az ésszerű alternatíva a komposztálás: nem csak hogy nem árt, de még használ is az emberi végtermék: a zöldségeinket és gyümölcseinket teszi jobbá.

A száraz wc a francia alternatívoknak nem csak technikai kérdés, másról is szól: egyrészt az autonómiáról: száraz wc-t használva képesek lehetünk az exkrementumok problémájának házon belül való megoldására, szennyezés nélkül, sőt, hasznosítva azokat. Minél autonómabbak vagyunk, annál több gazdasági tevékenységet szervezünk meg a piaci-kapitalista rendszeren kívül, egy igazságosabb, egyszerűbb, átláthatóbb és demokratikusabb rendszeren belül, és annál kevésbé kényszerülünk kompromisszumokra a rendszerrel.

A másik vetület a kakival és a pisivel való “reconciliation”, megbékülés (itt kb. az egyszer már említett Volem Rien Foutre al Pais című dokumentumfilm egyik szereplőjének gondolatait rekonstruálom): elfogadjuk hasznosnak azt, ami a saját testünk belsejéből kijön, és felelősséget vállalunk érte. Ahelyett, hogy a lehető legminimálisabbra próbálnánk vele a viszonyunkat szorítani: ha akarjuk, oda sem nézünk, úgy húzzuk le a wc-t, fújunk egy kis friss fenyőillatot, becsukjuk a wc-ajtót és elfelejtjük, hogy minek és hogyan ártunk ezzel, hogy mögöttünk és helyettünk más embereknek (takarítónőknek, szippantós autósoknak, csatornázással foglalkozóknak) kell a mi szarunkba mártaniuk a kezeiket, ahogy azt is, hogy a kaki és a pisi tükrözi azt, ami a testünkben történik.

Ez a szöveg meglehetősen bizarrnak tűnhet a többségnek: kérdés, hogy miért? Azért, mert ma a vizes wc számít mindennaposnak és természetesnek és a komposztos gusztustalannak, holott a valóság a józan észre hallgatva épp az ellenkezője.

[Itt régebben egy másik szöveg volt, ami nem tetszett meg jogos kritikát is kapott. Kritika és eredeti szöveg a kommentek között.]

A franciaországi baloldal egy kicsit jobban képviseli az elesetteket, a szegényeket, a munkásokat, az egyenlőséget és kevésbé immigráns-ellenes. Többet költene szociális lakásokra, környezetvédelemre és a civil szférára. Alapvetően több közjószágot akar: a közjószágok mindenki számára elérhetőek, tehát elsősorban a szegényebbeknek kedveznek, akik amúgy nem tudnák ezeket megvásárolni. A környezetvédelem esetében például, ha ez jobb levegőjű városokat eredményez, minden belvárosban lakó jól jár. Ha viszont a levegő szennyezett, akkor a szegények tüdőrákot kapnak, az pedig, akinek van pénze, ki tud költözni a zöldövezetbe, mert ki tudja fizetni az ingatlant és az autót az összes családtagjának.

Ha Franciaországban járok, azt látom, hogy itt általában véve jó élni, jobb, mint Magyarországon: és ez nem csak a gazdagság miatt van így. Olyan dolgokra gondolok, mint a pékségek, a sajtok, a borok, a szépen karbantartott falvak, városok és vidékek, a civil szervezetek, a kezdeményezések, az emberek tekintete, hozzád való viszonya, és még számtalan más. Szerintem ebben az életszínvonalban, ebben a közjószághalomban az államnak jelentős szerepe van, és ezt a szerepet a baloldal jobban védi.

A jobboldal és még inkább Sarkozy a fenti dolgokból általában kevesebbet akar, és ehelyett olyan dolgokra helyezi a hangsúlyt, mint az egyéni tulajdon növelése, az egyéni fogyasztásod növekedése (a varázsszó a “pouvoir d’achat”, a vásárlóerő), és hogy ezért dolgozz(hass) többet. Mint az ezerszer elismételt mondata: “travailler plus pour gagner plus” – többet dolgozni, többet keresni (igaz franciául nem keresni, hanem nyerni). Sarkozy a dolgozó Franciaországról beszél (la France qui travaille), meg a korán kelő Franciaországról (la France qui se lève tot). Ez implicite azt is tartalmazza, hogy van a nem dolgozó Franciaország, meg a későn kelő Franciaország. A programja az egyenlőtlenségek növekedését eredményezi, és az egyenlőtlenek között az előnyösebb helyzetben levők segítését. Egyik fő javaslatuk az örökösödési adó eltörlése, hogy ne adóztassák meg azt, amit a polgár egész élete munkájával megkeresett. Sarkozyről azt is lehet tudni, hogy számos vállalatvezető a haverja: a fő kereskedelmi csatornáé, a Figaroé, a Louis Vuitton-é, stb. (A baloldalon a főgonoszok itt a vállalatvezetők, a főnökök (le patronat), és főként ezeknek az érdekképviseleti szervezete, a francia MGYOSZ, a Medef. Ők azok, akik állítólag lobbierejüknél fogva hátulról érvényesítik az akaratukat és az érdekeiket, akár jobb- akár baloldali kormány van hatalmon.)

Mindemellé jön még egy kifejezetten Sarkozy-ra jellemző vonás, és a sikerének egyik titka: a bevándorló-ellenesség. Nyíltan ki is mondta, hogy ezen a téren számít Le Pen szavazótáborára, és ez be is jött neki: Le Pen a választások egyik nagy vesztese lett.

Sarkozyt sokan gátlástalan hatalommániásnak tartják – ez is, na meg a társadalom felette való megosztottsága (a választás tétje sem Sarkozy vagy Royal volt, hanem Sarkozy vagy nem-Sarkozy – ezért van az is, hogy csak tőle tudtam idézni) a magyar helyzethez hasonlít.

A fentiek alapján az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez a francia – és azt hiszem, nyugati – értelemben vett baloldal Magyarországon nem létezik: az MSZP gazdaságpolitikája sok szempontból Sarkozytől jobbra áll.

Itt most mindenki öt vagy tíz szűk Sarkozy-esztendőre rendezkedik be – érdekes, hogy összekötik a mindennapi életkörülményeiket a „fenti” politikai történésekkel.

Mint nemrég az a nő, aki felvett stoppal, és akinek egyszerre volt angol és spanyol akcentusa, de azt mondta, a naptól is függ. Skót családban született, de Chilében. Onnan fiatalkorában jött Európába, mert nem bírta Pinochet rendszerét. Először Spanyolországba ment, ahol már vége volt Franconak, de még mindig nagyon rideg volt a társadalom és főleg a latin-amerikaiak fogadtatása. Így hát elutazott Angliába, de a Thatcher-éra alatt csak pár hónapig bírta. Thatcher alatt vagy nagyon sznobnak, vagy nagyon periférián élőnek kellett lenned, hogy kibírd, mesélte. Így került Franciaországba, ahol megtetszett neki a Mitterrand-korszak hangulata. Szerinte most már sajnos itt sem ugyanolyan, mint akkor volt.

Este elindultunk a folytatás felé: a második találkozóra, a Viel Audon-ba, ahol a compagnonnage keződött. A Massif Central nyugati feléről a keletire autóztunk: ez ez az ország közepén levő hegység az a Franciaország, amit nem képzelsz el: zöld és a távolban fehér hegyek, tehenek, nagyritkán egy-egy település, és különben semmi. Újra rajtamütött a szorongás: kezdem kiismerni. Újra úgy éreztem, hogy nem vagyok sehol, nincs itt otthonom, és sehonnan sehova megyek. Mindig olyankor, amikor éppen nem lakom sehol, hanem két szakasz között vagyok: egy új, idegen tájon.

Nyolckor bekapcsoltuk a France Inter-t és tudomásul vettük Sarkozy győzelmét.

Éjfél körül érkeztünk meg, kiszálltam az autóból és nem csak a hőmérsékletből, hanem az illatokból és a levegő állagából is éreztem: délen vagyunk.

A héten két napot kirándultunk az Ardèche-i hegyekben, (ahol mindenütt szelídgesztenyefák nőnek, és ahol pár óra gyaloglás után Magyarország fölé kerültem), eközben meg-megálltunk, és minden compagnon elmesélte, neki milyen volt az elmúlt két hónap. A következő napokban folytattuk a tapasztalatok elemzését, és előkészítettük a következő egyhónapos időszakot: míg az első időszakban a sorsolás döntött, itt mindenki maga dönti el, hova és hogyan akar menni, aztán viszont a lehetőségek alapján egyetértésre kell jutni a csoportban. Én sokáig gondolkodtam, csoportos projektbe vagy egyéni elmerülésre menjek, aztán a groupe action mellett döntöttem, mert ez a nekem nem sikerült olyan jól, és az Ambiance Bois-nál mindent megkaptam, amit elmerülésben lehet. Öten gyűltünk hát össze a csoportban, hogy újra kipróbáljuk, hogyan dolgozhatunk együtt, egymást tisztelve, konszenzusos alapon.

A hétvége szabad volt és jó: néhány compagnon-nal, akiknek nem volt más dolga, vadkempingeztünk barlangban és erdőben fürödtünk az Ardèche-ben és a Chassezac-ban, kacsáztunk, kirándultunk, sziesztáztunk és piknikeztünk.

És most itt vagyok, Saint Pierreville-ben (wikipédia, térkép), nem messze a Viel Audon-tól, továbbra is délen, az Ardèche-ben. Hogy mi van itt még? Hegyek, völgyek, folyók, szelídgesztenye-erdők, rekettyék és juhok. A hegyek és a völgyek olyan meredekek, hogy nem érdemes km-ben mérni a távolságokat, időben kell, mert a szerpentineken csak lassan lehet menni. A folyómedrek olyan sziklásak, hogy mindenhol máshogy tetszenek. A szelídgesztenyefák olyan sokan vannak, hogy van róluk egy múzeum, és én hetente legalább egyszer gesztenyekrémet eszem (ez nem a massza!). A rekettyék virágai egész hegyoldalakat festenek sárgára, úgyhogy fontolóra vettem, hogy felcsapok rekettye-kereskedőnek… bár, ezekben az időkben, amikor csakúgy bárkinek azt mondhatjuk: NI… A juhok pedig annyian, hogy bármerre indulok a faluból, juhokat találok, többnyire megnyírva. A fogadócégem ugyanis az Ardelaine, aki gyapjútermékeket – matracokat, paplanokat pulóvereket, stb.- gyárt, ami igen meglepő: elég csak megnézni a gyapjúpulóvered címkéjét: Made in China.

A csoportunk független a cégtől, mi határozzuk meg, mit csinálunk. Úgy döntöttünk, hogy három projekten dolgozunk: a házunk – az Ardelaine fiatalokat fogadó háza- konyháját újítjuk fel, egy a jövő hétvégén megrendezendő fesztiválon száraz WC-t építünk és animálunk, és ha még marad időnk, elkezdünk egy fára épített kunyhón dolgozni.

Én húztam ugyanis ki a kalapból a cédulát, Chantal nevével.

Az első tizenöt évben Marc volt a vezérigazgató, de ennek semmi jelentősége nem volt, azon kívül, hogy alá kellett írnia pár papírt, és hogy ő viselte a felelősséget a cégnél történtekért. Néhány éve döntöttek úgy, hogy – mivel a törvény nem teszi lehetővé a felelősség teljes megosztását – sorshúzással döntenek az elnök-vezérigazgató személyéről, és évente cserélnek. Így, felelősségre vonáskor a bíróságon mégis figyelembe vehető, hogy minden évben más viselte ezt a posztot.

Az Ambiance Bois alternatív vállalat, a Réseau Repas alapító és egyik legjelentősebb tagja.

Az Ambiance Bois nem egy, az érintett-elméletet magáénak valló, évente súlyos pénzeket a CSR programra áldozó vállalat, mint például a Matáv. Nem is egy, a szociális szférában működő szolgáltató-cég, mint mondjuk egy magán-nyugdíjasotthon. És nem egy bizonyos politikai célért küzdő, állami/EU-s támogatásokból élő egyesület (association), amiből tengersok van Franciaországban.

Hanem egy fűrészüzem, tehát egy termelő vállalat, aminek a működése radikálisan különbözik egy általában vett vállalatétól. Olyan, a mai gazdaságban általánosan elfogadott elveket kérdőjelez meg, mint a növekedés, a profitorientáltság, a hierarchia, vagy a gazdaság és a politika kettéválasztása.

Számomra az Ambiance Bois (és ami körülötte van, tehát a kommuna és a hálózat): politikai projekt. Persze minden vállalat politikai ügy, hiszen a közösséget érinti, csakhogy ezt a vállalatok nem vallják be magukról (a gazdaság és politika hamis kettéválasztásáról lásd még TGM cikkét).

Részletek: kontinyú ríding ambiansz boá:

A hat (egyetemet végzett, párizsi) alapító a nyolcvanas évek elején döntött úgy, hogy együtt fognak élni és egy alternatív gazdasági projektnek szentelik az életüket. Mindenképp a termelés világában akartak tevékenykedni, mert itt vannak a legnagyobb igazságtalanságok, és mert itt a legnehezebb a munka, amit mégis valakinek el kell végeznie. Ezért is tetszik nekem ez a projekt: nem a periférián (mezőgazdaság, nonprofit szféra, állam), hanem a rendszer közepében kínál alternatívát. Miután úgy döntöttek, hogy a vállalat egy fűrészüzem lesz, ideköltöztek, és elkezdtek pénzt gyűjteni és kitanulni a szakmát. A vállalat alapelve: a hatalom és a fizetések egyenlősége.

Mára az AB a környék legnagyobb vállalata lett, 19 embert foglalkoztat, és sok éve nyereséges.

20 év sok idő, 5 hét viszont kevés, úgyhogy nem sikerült a cég működésének és történetének minden mozzanatát megismernem, de azért nagyjából van egy képem arról, hogy néz ki ma az AB.

Formálisan a részvényeseké a döntés joga, de mivel ez egy munkavállalói részvételen alapuló részvénytársaság, a munkavállalók döntenek mindenről, a nagyobb kérdésekben a részvényesek véleményét kikérve. 20 éve, a kezdetek csak konszenzussal döntenek. Ha nincs konszenzus, elhalasztják a döntést. Ezt biztos nagyon nehéz elképzelni, de amióta itt vagyok, látom, hogy működik. Természetesen ez rugalmasságot és kompromisszumkészséget igényel.

Van munkamegosztás, mivel nem mindenki ért mindenhez, de az alapelv az volt, hogy mindenki végezzen fizikai és adminisztratív munkát is. Ez ma nem teljesen így van, mert vannak, akik jobban szerettek volna csak fizikai munkát végezni. A társadalmilag leglenézettebb feladatok: a fűrészelés (erről írtam már egy posztot), és ami nekem a legnehezebb volt: a gyalugép (be: deszka – ki: parketta/lambéria/stb.) , ahol egész nap ugyanazt a mozdulatot kell végezned: deszkákat adagolni a gyalugépbe. Ezeken a helyeken a dolgozók többsége megfordul. Tehát például Marc, aki a könyveléssel foglalkozik, a mostani könyvelési csúcsidőszakot kivéve minden héten egyszer a termelésnél dolgozik. Mivel ők tudják, mit kell termelnünk a termék-eladással foglalkozók rakják össze minden csütörtökön a jövő heti tervet: milyen fát és milyen méretben fűrészelünk a jövő héten, és ki mikor hol fog dolgozni. Persze ha ez valakinek nem jó, átírják.

Thierry-vel elég sokat dolgoztam együtt a fűrészelésnél: ő előtte egy másik faipari cégnél dolgozott, ő mesélte mekkora a különbség: itt nincs üvegkaltkából figyelő főnök, aki magához hívat, ha a teljesítményed nem megfelelő, és van egy félórás délelőtti szünet, meg ha szükséges, délután is pár perc, hogy bírjuk a munkát.

Mindenki maga választja meg, hogy teljes- vagy részmunkaidőben akar-e dolgozni, és ennek arányában kapja meg az egyenlő bér megfelelő részét. A bér kicsit több a francia minimálbérnél (1250€) erre jön még a közös biztosítás, az év végi jutalom meg az osztalék.

Ahogy érkeztek az új emberek, lehetőségük lett volna a növekedésre, de ők inkább úgy döntöttek, hogy a jelenlegi méretet nagyjából fenntartva csökkentik a munkában töltött idejüket. Így ma a többség félmunkaidőben van, tehát két-három napot dolgozik, a többi napokon a gyerekekkel van, főz, otthont épít és más egyesületekben végez önkéntes munkát. A részmunkaidős minibálbérből a körülöttem lévők olyan jól élnek, hogy jobb se kell: nagy kertes ház, bőséges étkezések (minden bio), nyaralás. Ez részben a vidéknek, részben a kommunának köszönhető.

A vidéknek annyiban, hogy ezen a környéken, mivel kb. annyira lakatlan, mint a Száhel-övezet, a lakbérek alacsonyak és általában is alacsonyabb az árszínvonal. Másrészt vidéken az ember kevesebbet fogyaszt: nem adódik a fogyasztás lehetősége úgy minden méteren, mint egy városban, nem írja magát elő a fogyasztás (na tessék, most lenne jó a s’imposer ige magyar megfelelője…): nem kávézol, sörözöl, mozizol, shoppingolsz, nassolsz nap mint nap. Ha valaki azt hinné, hogy ettől unalmasabb lenne itt az élet, az téved.

Az alapítók már Párizsban is együtt éltek, tehát közös pénzen, közös lakásban, közös tevékenységekkel. Ma a kommunában 22-en vannak, mert született egy csomó gyerek, és újak is csatlakoztak. De a kezdetekkel ellentétben ma nem lakik kommunában az AB összes tagja: vannak, akik csatlakoztak és kiléptek és vannak, akik nem is csatlakoztak. A családoknak külön lakásuk van, de van közös konyha, ebédlő és szalon is. Közös tulajdonban vannak az ingatlanok, az autók, a bankszámla, közösek a számítógépek, a zongora, az újságelőfizetések, a tévé, a gyerekek játszószobája, az élelmiszerraktár. Ebédet és vacsorát minden nap főz valaki a többieknek, de vannak napok, amikor a családok külön esznek. Péntekenként gyűlés van: ilyenkor szervezik meg a jövő hetet (ki mikor főz, kinek mikor kell az autó, stb), és általánosabb kérdésekről is beszélnek. Ebben az együtt élésben óriási erők vannak, a közössé tevéssel lehetővé válik egy jó életszínvonal kis fizetésből, és a kölcsönös segítség nagyon sokat ad. Például együtt építették meg azokat az épületeket, amikben ma laknak. Másrészt pedig szerintem egyszerűen jó így élni, ennyi mindent megosztani. Természetesen ennek a közösségnek a bizalom az alapja: bízom benne, hogy a közösség, a másik ember ugyanolyan fontos a másiknak, mint nekem. Hogy senki nem potyautas. Ekkor elfogadható az, hogy nem mindenki ugyanannyit mosogat, hogy nem mindenki költ ugyanannyi pénzt: hisz elhiszed a másiknak, hogy a képessége és szükségletei szerint cselekszik. Ez itt láthatóan működik, pedig nem szupermenek, nem is őrült forradalmárok, nem hitbuzgó szektások, hanem sokgyerekes családok élnek itt, akiknek a mindennapi tevékenysége nem különbözik nagyon az átlagtól.

Én az itt töltött idő alatt elég sok gyanakvást és bizalmatlanságot fedeztem fel magamban: tőlem mások felé, és a másik irányba is: bizalmatlanságot feltételeztem felém a többiektől, ami szorongást és bizonyítási vágyat keltett bennem. Hogy ez természetes-e egy újonnan érkezett-től, vagy magyar sajátosság, vagy személyes jellemző, azt nem tudom.

Az Ambiance Bois-nál és a kommunában töltött öt hetemet leginkább azzal a jelzővel tudnám jellemezni, hogy “nagyon jó”. Jó találkozások, jó társaság, jó gondolatok, jó felismerések, jó életritmus, jó munka, jó szabadidő, jó környék, jó élet. Kár, hogy nem Magyarországon.

Az öt itt töltött hét nem volt elég ahhoz, hogy teljesen átlássam, hogy működik ez a hely, és ahhoz sem, hogy kiábránduljak belőle, ezért ilyen rózsás a leírás.

Holnap ebédet főzök a kommunának: rakott krumplit és aranygaluskát, aztán délután elutazom innen: egyhetes találkozó a többi compagnonnal a Viel Audon-ban, aztán egy hónap valahol máshol.

A neten az Ambiance Bois-ról a következő források vannak – franciául :
a honlap, innen más források is elérhetők
az AB-ról szóló könyv első oldalai
és Daniel Mermet nagyszerű rádióműsorának az AB-nak szentelt része

A tetőpont talán a hétfői filmvetítés volt az Eymoutiers-i moziban. Az alternatív, önkéntes munkanélküliekről és kommunákról szóló Volem Rien Foutre al Pais (angolosok ide) vetítésére (a rendező jelenlétében) teljesen megtelt a mozi: ott volt Philippe, Anne, Benoit, Chantal, Rémy, Claire, Marc, Olivier, Catherine, Emmanuel, Jean-Francois és én az Ambiance Bois-tól, Chorinne, Jean-Luc és Jean-Jacques a Champs Libres-től, Philippe, Jean-Benoit, Flavien és Yvon a Monde Allant Vers…-ből, Sam és Marina a Télé Millevaches-tól, Robert, akivel együtt zenélek, és a Gaia elosztáson is ott volt, Christophe a Cesam Oxalis-tól, Adele az Accueil Paysan-tól, Laurence a Contrechamps-tól, páran a Foret Belleville-ből, a kecskesajt-árus a piacról, Catherine, akivel együtt járunk kórusra, néhányan a Bellevue kommunájából, és még jópáran, akiket látásból ismerek.

Csomóan tehát nem jöttek el.

Ebben a régióban (a Plateau-n) az alternatív kezdeményezéseknek és az alternatív életet élő embereknek olyan sűrűsége jött létre, amiről soha nem gondoltam volna, hogy létezik. Ez az egyik leglakatlanabb és legrurálisabb vidék Franciaországban, és éppen ez az egyik ok: annak idején könnyen és olcsón lehetett szálláshoz jutni, ez vonzotta az alter arcokat, emellett pedig hagyományosan erős a társadalmi háló, mert az emberek jobban egymásra vannak utalva.

Miért jó ez? Egyrészt nem vagyok egyedül: több száz hasonló érdeklődésű emberrel találkozom nap mint nap, és egy városihoz elég hasonló társadalmi életet tudok élni. Másrészt azt, hogy a kezdeményezések egymásra tudnak támaszkodni, és tényleg lehetővé válik egy alternatív életmód, nem csak egyéni vagy családi szinten, de társadalmi és gazdasági szinten is.

Összességében ez a sűrű bizalmi, ismeretségi és intézményi hálózat lehetővé teszi, hogy a gazdasági tevékenységeink (termelés és fogyasztás) még nagyobb részét hódítsuk vissza a piactól a reciprocitás, a kölcsönösség számára, és így egy jobb, gazdagabb, etikusabb, élhetőbb, igazságosabb és elnyomásmentesebb életet éljünk.

Alant következik a részletes leírás.

Az Eymoutiers-i(2115 lakos) moziban eddig egy Antonioni filmet, A hegedű című mexikói filmet és a fent említettet láttam. Nem sokkal az érkezésem előtt vetítették a Taxidermiát. A múlt héten Peyrat-le-Chateau-ban (1081 lakos) láttam a Pályán kívül című iráni filmet.

A Gaia vásárlási közösség 60 háztartást gyűjt össze. Évente kétszer mindenki összeírja, hogy milyen száraz élelmiszerekre (gabonák, kávé, és tisztítószerekre) van szüksége ezt együtt megrendelik lehetőleg a gyártótól, lehetőleg minél közelebbről, de mindenképp bio/fair trade minőségben, a tisztítószerek esetében pedig lebomlókat. Mivel nagy mennyiségben érkeznek a termékek, nem kell sokat fizetniük. Az adminisztrációt önkéntesek végzik, mindig más. Ott voltam az elosztáson, Chantallal a kommuna képviseletében, és Virginie-vel, aki a Bellevue kommuna rendelését hozta el. 3-4 kamion szállította oda a kartonokat és a zsákokat. Persze megint ott volt mindenki a hálózatból. Problémát jelentett, hogy fél év alatt megmolyosodnak a gabonák: ezért a Monde Allant Vers… (emlékszel-e még, mi volt az?) rendszeresen felajánlja egy-egy tagnak az általa összegyűjtott kidobott, tönkrement mélyhűtőket, hogy ebben tarthassa az élelmiszereket.

Az Gaia elosztásához a Champs Libres ajánlotta fel egy hangárját. A Champs Libres része a Réseau Repas-nak (és lehet, hogy itt fogok dolgozni két hét múlva), szintén úgy működik, hogy mindenkinek egyenlő szava van. Biozöldségeket termesztenek és tyúkokat tartanak, hogy biotojást árusítsanak. Jean-Jacques, aki a Champs Libres-t képviseli a Réseau Repas-ban, még a 68-as hullámmal érkezett meg ide. Természetesen a mi kommunánk is, meg mindenki a hálózatból az ő zöldségeiket veszi, amit házhoz is szállítanak (vagy mi megyünk érte – persze ekkor elhozzuk azokat a zöldségeket is, amit a többi a faluban lakó ember rendelt). Szombatonként ott vannak az Eymoutiers-i piacon is, ahol külön téren vannak a helyi termelők.

Szemben velük árulja a kenyeret Stéphanie, a kenyeret tőle rendeljük mi is hetente. És szombaton délelőtt ezen a téren van nyitva a Monde Allant Vers… is. A Monde Allant Vers… új épületét egy SCI vette meg: összegyűlt 60-70 ember, összedobták a pénzt, létrehozták ezt a szervezetet, és most ők a tulajdonosok, olcsón adják ki az épületet egyesületeknek.

A második emeleten van a Cesam Oxalis irodája: ez egy olyan szövetkezet, aminek az alkalmazottjai különböző, egyéni tevékenységet végző vállalkozók. Alkalmazottként jobb helyzetben vannak munkajogilag, és a szövetkezet lehetőséget nyújt a találkozásra, és a tanácsadásra adminisztrációs kérdésekben.

A Télé Millevaches egy helyi tévéadás, havonta jelentkezik új adással, helyi hírekkel és riportokkal. Eymoutiers-ban a Monde Allant Vers…-ben vetítik le, Faux-la-Montagne-ban (tehát itt: 364 lakos), a Brin de Zinc nevű teázóban, ahol bioteákat lehet inni és rendelni, Royère-ben (583 lakos) az Atelier-ben, ami egy Sirály jellegű kocsma, koncertekkel, vetítésekkel, vitákkal, kiállításokkal, üzlettel, ahol teát, kézműves termékeket, ruhákat vehetsz.

Havonta két vasárnap az Atelier-be megyek, együtt zenélünk, jazzt, tradicionális zenét, swinget, bossát, mindent, bárki csatlakozhat.

Keddenként kórus van, a Champs Libres egyik tagja a karvezető.

Vasárnaponként barátokkal felolvasóestet rendezünk valamelyikünknél, előtte közösen vacsorázunk.

Minden hónap utolsó péntekjén, mindig másnál van az Apéro du Réseau, ahol a hálózat tagjai találkoznak, iszogatnak, eszegetnek. Ide meghívják az újonnan a területre érkezett embereket is, akiket támogatni szeretnének a letelepedésben és a vállalkozás elindításában. Ez a hálózat nemrég hivatalos formát is öntött: létrejött egy egyesület, aminek a célja az új kezdeményezések felkarolása és segítése.

Faux-la-Montagne 20 km-es körzetében három kommuna működik (az egyik az Ambiance Bois nevű fűrészüzemé, ebben dolgozom én).

Még nem beszéltem a szülők által létrehozott bölcsődéről, a Foret Belleville-ben működő fiatalok farmjáról, a másik két kommunáról, a helyi művészek közösségéről és üzletéről, a Faux-la-Montagne-ban tervezett ökonegyedről, a Gentioux-i háborús emlékműről: Franciaország összes háborús emlékműve közül (minden községben van) ez az egyetlen, amire az van írva: Átkozott legyen a háború. A miniszter nem volt hajlandó felavatni annak idején. Minden évben a július 14-ei hivatalos ünnepségek után itt ünnepelnek az anarchisták is.

Mindez egy 50 km-es körzetben a Plateau de Millevaches-on, az ezer tó fennsíkján.

Nekem nincs gépem, úgyhogy ezek márciusi fotók, mások gépeiről.

Sarko kemény és elvhű, de gáz konzervatív. A konzervatív persze itt egészen mást jelent, mint Magyarországon. A legdurvább az volt, amikor azt nyilatkozta, hogy a pedofília és a fiatalkori öngyilkosság genetikus. Nacionalista (ld. a bevándorlás és nemzeti identitás-minisztérium ötletét) és neokon (aki nem dolgozik, ne is egyék). Ő mondta azt a külvárosi lázongások idején, hogy Karcherrel (erős vízsugárral tisztító gép) kéne szétoszlatni a “csőcseléket” (egyesek szerint inkább a söpredék a megfelelő szó). Az itteni emberek tudják, hogy ha Sarko győz, drasztikusan csökkenni fognak azok a források, amik az itteni, aktív és színes civil életet támogatják. Ő vezet, de legalább annyian utálják, mint amennyien szeretik. Ebből a szempontból a helyzet mégis a magyarra emlékeztet.

Ségo szép és nőies, de összevissza beszél. Nincs világos vonal a programjában, és amit mond, az is jobboldali a balon belül. Közölte, hogy kívánatos lenne egy francia zászló minden francia otthonban, és az is, hogy mindenki betéve tudja a Marseillaise-t. Azért vannak szimpatikus javaslatai, például a genetikusan módosított növények moratóriuma, vagy egy nagyon antidemokratikus tétel kitörlése az alkotmányból (eszerint az elnök vita és módosítási lehetőség nélkül terjeszthet törvényeket a parlament elé – és ezzel rendszeresen élnek is).

Bayrou… azt mondják, ha ő az elnök, minden marad a régiben.

Ezen kívül van három radikális balos, egy zöld, egy radikális bal-zöld (José Bové), egy fasiszta (Le Pen), egy ókonzervatív, egy európa-ellenes, de amúgy nem tudom, milyen jelölt, na meg a Vadászat, Halászat, Természet és Hagyomány párt jelöltje.

Nahát, fejből megvan mind a 12.

Itt a dilemma az, hogy Sarko-t semmiképpen sem akarják, ezért nem szabad, hogy megismétlődjön a 2002-es eset (második forduló: Chirac vs. Le Pen), ezért Ségo-ra szavaznak, José Bové helyett, hogy ő jusson tovább a második fordulóba. Még az is felmerült, hogy Bayrou-ra kell szavazni emiatt, de úgy tűnik, végül mindenki megállapodott Ségo mellett. Bíznak benne, hogy ha ő nem is nagy szám, mégis ott vannak mögötte az öreg szocialista motorosok. Meg hát mégiscsak egy baloldali jelölt.

Ma is egész nap a fűrészgépnél voltam. Igazából nincs fűrész 4, csak 3. A fűrész 1-be Edwin adagolja a farönköt, az levág egy-egy vagy két-két deszkát az oldaláról. Az így maradt “magot” fordítja el 90 fokkal egy gép, ami aztán belöki azt a fűrész 2-be. Ez 5-8 egyenlő vastagságú gerendára vágja azt, ezek a deszkákat pedig egy lánc hajtja le egy fémlapon, hogy utána egy futószalagon landoljanak. A futószalag mellett várja a gerendákat Catherine és én, hogy méret és minőség (mennyi benne a csomó, a fa szívéből vagy a külső rétegekből van-e) szerint szétválogassuk és halmokba pakoljuk őket. Ha egy deszka görbe, vagy nem teljes (ti. a fa keresztmetszete nem négyszögletes), visszaküldjük a görgőkön Thierry-nek. Ő kapja meg azokat a a darabokat is, amiket a fűrész 1 vágott le a farönk oldaláról. Thierry kiválasztja a lehető legnagyobb méretet, amivel még egyenesre lehet vágni az adott deszkát, megnyomja az ennek megfelelő gombot, és a fűrész 3-on keresztül visszaküldi nekünk a szalagra, most már szép szögletesen. Jean-Francois eközben a villás targoncával folyamatosan adagolja a farönköket, elszállítja a kész halmokat, meg a maradék, amorf fadarabokat, amiket nem pakoltunk halmokba.

Reggel 8-tól fél 1-ig dolgozunk (közben van egy félórás szünet), ebéd után pedig háromnegyed 2-től 6-ig. 8 óra 45 perc naponta. Egy fűrészelős nap után inkább csak fekszem vagy ülök este.

Kedden egész nap a fűrészgépnél voltam, este kórusra mentem.

Szerdán délelőtt az irodában, a könyvelésen dolgoztam, délután a Gaia elosztáson voltam a Champs Libres-nél, este pedig a Télé Millevaches vetítésén a Brin de Zinc-ben.

Csütörtökön az eladásnál voltam egész nap.

Pénteken délelőtt kommuna megbeszélés volt, aztán a közös helyiségekben takarítottunk, délután benéztem az irodába, hogy befejezzek valamit, este pedig Christian, Olivier és Alain új házába mentünk vendégségbe.

Szombaton délelőtt sétáltam, aztán értékelő megbeszélésem volt Marc-cal és Olivier-vel. Délután Proustot olvastam, aztán gombapaprikást és mákos gubát főztem a kollektívának, este pedig Marc-kal zenéltünk.

Vasárnap délelőtt nem csináltam semmit, délután közös szabad zenélésre mentem stoppal Royère-be, este pedig felolvasóestre és közös vacsorára La Villeneuve-be. Örkény egyperceseket fogok olvasni.

A jövő hét durvább lesz: két napot vagyok a fűrésznél, egy napot a gyalugépnél, és egyet az irodában.